Pont kilenc

Az első- és másodfokú változások „logikáját” jól szemlélteti a kilenc pontos játék:
Az ábrán látható kilenc pontot össze kell kötni négy egyenes vonallal úgy, hogy közben nem emeljük fel a ceruzát a papírról.


Aki nem ismeri, az most játsszon vele egy kicsit, mert szóhasználat tekintetében el fogom sütni a megoldást.


Szóval azt vettem észre -egyébként már nyáron-, mintha nagyon beszorultunk volna ház ügyben a kilenc pontos keretbe. És ez a szorultság, az ebben való feszülés terjed tova körülöttünk. Túlságosan fejben nyomjuk a keresést (hogy máshogy, ugyebár) – s egyre erősebb a vágy, hogy valami lelki megközelítést is használjunk.
Most, hogy van egy elég konkrét, minden tekintetben a középszerűnél egy picit jobb, de semmiben sem kiugró, imádnivaló ház, nagyon beleziziztünk a számolásba, pénzekbe – s a kereten belül mozgunk keményen. Néha ki-kimozdít egy-két szempont. Például Zoli apukatárs gondolatmenete az építkezés értékállóságáról. Pedig, ha fejileg nézzük, nem akarunk építkezni. Mondjuk arra is tudunk lelkesek lenni, és akarjuk is néha egyben. Kellően kusza, igaz? Nagyon más utunk nem látszódik, mint építkezés, vagy közepes házak. Maradna a türelem – de hát azt nem bírjuk kivárni, míg nekünk is jut belőle. Így viszont tehetetlenségbe torkollik az egész.

No, pont ez a kusza belefeszülés lesz mindig a gondolatfutamokból – mi sem bizonyítja jobban a kilenc ponton belül maradást. De legyen elég, hej – a Popper-féle belső utas öthetes gyakorlatokban épp annál a ciklusnál tartok, hogy a dolgokban való pozitívumokat köll megtalálnom. Nosza!

A feszülés otthon nagyon érződik – vidámság, vigyor, móka helyett eztet sugározzuk bele a világba, s egymásba. Magdi egy kis menedék a csupa vigyorával, de neki is lehetnek (és amint az kell, persze vannak is) rossz napjai. Bori, Juli nehezek most nekünk – valószínűleg mi még nehezebbek vagyunk nekik.

Julival a reggeli biciklizések jelentenek kapcsolatot számomra, a maga feszültségével és örömeivel. Alig merek szembenézni vele, hogy az egyéb kapcsolatunk mikből áll.
Bori olyan érdekesen egyszerre válik naggyá folyamatosan és marad kicsi Pötty. Egyszerre lehet nála tiszta lappal kezdeni dolgokat, és egyszerre jegyez meg mindent.
Masika teper kézenfogva ami a csövön kifér, s mondja, makogja, vigyorogja.
S mindeközben rohannak - nehéz követni is őket: Juli fogat cserélt hipp-hopp, Bori pelusát dobta el hipp-hopp, Magdi lépked már egyedül is.

Kilépés?
Próbáltam már a többnapos léböjtöt egy hónapja. Jól esett, szó se róla, de egyelőre nem tudtam spirituális dolgokra fordítani az erejét, egyelőre élveztem csak a fizikális vonzatait, meg, hogy képes vagyok valamire. Tervezem folytatni.
Próbálom most a jógát is, várok tőle a mozgáson túl lelki lépéseket is.
Dráma, playback hoznak tükröket, lazulásokat, ajtónyitásokat – de valahogy nem tudok élni velük.

Tipikus megint. Itten egy idézet „a” könyvből. Óriási gigavasrácsos kapukat nyit ki, de nem tudok mit kezdeni a kinyílással. De ideteszem – ez az egyik, ami nagyon megfogott.
„Amikor a keresztény vallásra a keleti látásmód irányából tekintünk, az eredeti kinyilatkoztatás Igazságának újabb arca tárul fel előttünk. Először is maga az „Isten” szó használata kérdőjeleződik meg. A szemita gondolkodás kontextusában „Istent” személyként fogják fel, ám a „személy” szó, mint minden olyan fogalom, amelyet a végső valóságra alkalmaznak, csak egy hasonlaton alapul. A keleti szemléletnek nem az a célja, hogy tagadja az Istenben meglévő személyes létet, hanem az, hogy felismerje: Isten túl van minden olyan fogalmon, melyet az ember megalkothat, így túl van a „személyesség” fogalmán is.„