Ünnepeink valának

Ezt találtam mint szálat, amire felcsücsülnek a mostani témák.

Ma tíz éve halt meg édesapám. Reggeli érte mondott misére menet épp a halálról olvastam a könyvemben (Még mindig ez.). Kicsit más, mint amiket a misén hallottam, hogy adassék neki béke az örök álmában, meg nyugodolma légyen. Más képem van mostanság a halálról: valós boldogság, megérkezés az időn és téren túlra – drámán bele is nyaltam egy mikroíznyire. S így már ünnep.
Örültem, hogy most, amikor a velem egy korban-sorsban lévő (férfi)társaim mind átértékelik az apa-élményüket, vagy mert fiúk van, vagy mert a saját apjukkal tudtak új, igaz kapcsolatot mélyíteni, nekem is jutott egy kis apa-kép-tisztázó szeletke.
Apámról való képhez nagyon sokat adott a hétvégi Papp-találkozó. Borzongós jó élmény volt rég látott vérrokonokkal együtt lenni, beszélgetni – a maga nemében ünnep a javából. És jó volt kicsit hangosan összegezni az apámról való képet. PálFeri épp másnap beszélt misén a híres emberek kontra nagy emberek kérdéskörről. Apám, azt gondolom nagy ember volt. Talán egy Igazi Nagy Ember. Olyan suta kimondani, de egy észlelhetetlen membránon át az értékei átjutottak hozzám, és nagyon hálás vagyok neki, hogy érzem, tudom mi a munkaszeretet, a föld szeretete, a segítőkészség. Azt hiszem azért is nagyon hálás vagyok neki, amiért kitartott azon elve mellett, hogy hiába ért el a keze messzire (mai keretekbe átkonvertálva nagyon messzire), maga felé nem hajlott sohasem. Nekem ettől ma lehetne anyagilag, egzisztenciálisan könnyebb, de én örülök ennek így. Amit jó volt most kimondani egy ilyen körben, és a kimondott szavakkal is farkasszemet nézni, hogy az ötvenegy évnyi közöttünk lévő korkülönbség sok mindenre rányomta bélyegét. És hogy nehéz volt Nagy Ember fiának lennem. Ráadásul nekem a Nagy Emberségből is „csak” a membránon át jutottak dolgok, személyesen még és már nem.

Fényezte a napot, hogy nagybátyámtól nagyon sok történetet hallottunk felmenőinkről. Apák könyve-szerű borzongás -hogy mást ne említsek- ahogyan a tizenéves nagyapám Piávénél tudta, hogy másnap reggel az első harcvonalba megy – amikor is jött a hír, hogy vége a háborúnak. Hmmm, ma nemigen írnék anélkül a hír nélkül itten ilyesmi huszadrangú cifraságokat. És sok-sok további érdekeset tudtam meg még nagyapámról, s a földjeiről.

Családi ünnepeinkben hullámzóan vagyunk jelen (nagy vével és nagy jével). Most éltük meg az egymásra torlódott két gyerkő-szülinapot először, s most épp nem voltunk bennük topppon. Drága Boriskánk harmadik szülinapja épp egybeesett egy másik ünneppel, melyre sokat készültünk, s a napot beáldoztuk. Nem bántuk, neki mindegy volt, hogy aznap, vagy másik nap jutottunk el az állatkertbe vele. Édes Masóka első szülinapja is kicsúszott lelki kezeink közül. Volt, szép volt, de a katarzisok elmaradtak. Magdiról ezzel együtt érdemes lenne értekezni egyszer, mert... nagyon.

Soká tervezgettem, hogyan ünnepeljem a századik blogbejegyzést, de itt az Apák könyve motívum után egy ilyen csokorban jó helye van. Művészi élmény -he nekem lehet olyan- ülni és hagyni, ahogy néha jönnek a szóvirágok, a beszédben sosem használt frappék, képek, szimbólumok. Régi írásaimat mindig is cikinek tartottam már kevés idővel születésük után – de a bloggal nincs így: harsány élvezettel ropogtatom szinte bármely régi bejegyzést. Ezzel már önmagában megérte - s tudva, hogy mások is olvassák és ez nekik jó (jó?), így tú-in-van jóság.

Egyik élveszületett ötletem az volt, hogy száz izgalmas dolgot írok le magamról és Pumáról a századik írásban. Időben elkezdtük a felkészülést, de talán túl korai volt a lelkes készülődés, mert azóta elveszett a nagyjából kész lista. Ha meglesz, akkor kiegészítem százegyre, vagy száztizenegyre, és beírom.

Ünnep. Ünnep owiba menni minden nap, ünnep a csoporttal lenni, ünnep kisbabáknak örülni, ünnep kimondani és hinni, hogy az élet ünnep: ma is az volt, holnap is az lesz.