Ízekre szedett nyár

Gondoltam, ízekre szedem a nyarunkat.

Harapjunk belé!

Jelen írás tekintetében nagyvonalúan nevezzük előételnek a már megírt keleti túra három állomását – mondjuk egy kis mézes sárgadinnye kezdetnek, amit még meg is kellett osztani másokkal, s emígyen bizton újra sorbaállunk érte; majd egy kis brokkoli-karfiol saláta, amit most az egyszer kihagytam és egy csipet áfonya pálinka.

Erre következett a leves. Gyümölcs leves őrségi módra. Finom ízét mi sem jellemzi jobban, minthogy háromszor vettünk belőle. Először ettünk egy adag igazi hagyományost, ahogy mindig is szoktuk, ahogy tuti finom, amiért megéri mindig megkóstolni: Babos családdal. Majd második szedésre kipróbáltunk valami nagyon izgit, ahogy még sosem: gyümölcs nélkül, csak úgy a levet. Jutott belőle a nyelvünk minden szegletére a magunkban levésből. Majd egy nagyobb adag tejszínhabbal fejeltük meg a harmadik szedést: egy owis családdal, Sacival és három lurkójával szürcsölésztünk. Két lány nagy csodát művelt velem, ízüktől igaz táncra perdültem. Őrségi gyümölcslevest mindenkinek!

A főfogás, amiért jöttünk, ami laktat, ami éltet. Antal receptje alapján tálaltunk magunknak, a Csoportnak egy somogyi (közelebbről Gyula-völgyi) bográcsos áldost. Ismerős édes-csípős sátras-bográcsos-lavóros nomadizmus adta a rántás alapzamatját. Az Őrségben kóstolgattunk már a rákerülő igaz természetközeliség -talán nem túlzás- Isteni velejét, de itt olyan esszenciálisan ettük, hogy azóta sem került ki a szánkból az íz: Nappal kelni – a Napkerékhez sütő első napsugárban meditálni – állatoknak vizet húzni a gémes kútból – itatni-etetni – tyúkok alatt tojást lesni – kecskét fejni, mindezt szépen a maga ütemében, megadva az ízeknek a szétterjedés lehetőségét. S bár az étek haraphatóságát adó faragások, nemezelések, ostorozások, íjazások, főzések, puli és gyerek-sereggel való kisebb-nagyobb mókák mind pozitívan járultak az íz-harmóniához, Ibi megfogalmazása tetszett, hogy mindez egyben bizonyos nehezen emészthető részek elöli elbúvásnak is remek melegágya volt. Ez biza cseppentett némi kesert is az étekbe, bár magam beszélgettem jókat, s mélyeket Csoporton belül jellemző párosokban is, és a helyi séffel, Tisztaszemű Jánossal is. A Természet Isteni Ízére vetülő (egész nyárra jellemző) figyelmem bizony sok más deklarált és egyébként kedves szerepemből vett ki, vagy tett benne bénulttá, vagy ne szépítsük, lustává. Ez a testet-lelket (s mgekockáztatom szellemet is) melengető eledel minden vegyességével együtt nyelvünkbe égett.

Szerencse, hogy tavalyi tanulságunkat aprópénzre váltva hazatértünk a fogások között emészteni.

Ünnepi desszertnek szántuk, kicsit méz- és máz-hiányos szedres piskóta lett a pilisszentlászló házbérlésünk. S ezt is furcsállósan fogyasztottuk: ugyan nem szándékoztunk a gyerekekkel nyolc nap non-stop házat és telket nézni, nagyjából ez sikeredett. Bár pár édesbomba ért azért minket, de a háztalálásikertelenség kiszippantotta a mézet az alapokból. Számítottunk rá kezdetektől fogva, hogy ezt a sütit nem lesz egyszerű elkészíteni, s hogy a sütési kisérletezgetések közben el fog jönni az a pillanat, amikor a kuktasapka földhözcsapásán merengünk el. Errefelé tartunk, kacsintgatva más, jóval nehezebb receptek felé, amikről nem tudjuk, hogy kisértések-e, vagy igaz, nekünkszánt, vérbeli kihívások. Amíg ezt kutatjuk addig is próbáljuk a szedres piskótát újra meg újra, hol teljes kiőrlésű liszttel, hol egy kis szerecsendióval...

A végén csakúgy, mint mióta az eszünket tudjuk mindig egy lakoma után, befaltunk még egy gejl sütit. Tudtuk, hogy túl-ízű lesz, tudtuk, hogy már nem fog jól esni, de tudtuk, hogy rokont megsérteni nem lehet a visszautasítással. Próbáltuk ugyan másképp szánkba venni, de így meg leettem vele magamat. Áh, hagyjuk – voltunk Gárdonyban is két napot.

Szerencse, hogy tiszta vízzel tudtunk öblíteni, s az owis nyárvégi farigcsálós és egyéb munkák lemostak pár fölös ízt a garatról.