Borzongás per testfelületnégyzetméter

És ismét összeért pár történet, amikben találtam közös szálat: a címben használt élmény-mértékegység magasra szökellése mostanság.

Volt vala Róka testvérünk esküvője, ami önmagában izgalmas élmény volt, hisz kedveljük őt és örültünk örömének. S ím volt is egy öröm-ének: olyan hatvan-nyolcvan régi Kapisztrán (szerintem mind totemizált) összeállt és egy aranyos kis átírt nótát dalolt el az ifjú arának, melyben igyekezett vele megismertetni Róka cserkészmúltjának „mókás-kedves” részleteit. Szóval az a csoportosulás, az a sok évnyi közös élmény, ami besűrűdött oda arra a pár négyzetméterre – hjaj. Nem látjuk sűrűn egymást, de az a nemkevés dolog, ami összeköt minket, az most nagyon erősnek tűnt: ott pulzált az ifjúkorunk, az együttszívunkegyüttnevetünk, a totjaink, a felnőttéválásunk.

Volt vala Bálint testvérünk papszentelése, ami első ilyetén élményünk volt, s bár (el)vártuk, hogy jezsuitáéknál jófajta szertartást „kapjunk”, azt hiszem a borzongás sok várakozást múlt felül. Előszöris azon kaptam magam, hogy mennyire együtt, egy örömmel, egy lendülettel, egy sugárzással énekel mindenki a misén. Pedig ha jobban megnézem kvázi ugyanazon az ünnepen gyűlünk össze minden héten egyszer, de akkor nemigen szoktam ezt érezni, most meg nagyon. Most először éreztem azt, hogy a Mindenszentek litániájának helye van, hogy van miért idehívni azt a sok embert, és hogy talán itt is voltak.
Az áldások megborzongtatója a jelen lévő papoknak, szerzeteseknek a Bölcs kisugárzása volt, amely sugárzást nagyon felerősített, hogy ők is kevés négyzetméterre tömörültek.
Nagyon felmelő volt utána Bálinttal váltani egy-két szót.

Volt vala két zenei élmény, amiknek nem szabadna egy lapra kerülniük, de ezért nem várok újabb hónapot... Szóval, hogy bő öt év után a kezembe keveredett a basszusgitár miután rájöttünk, hogy az Iksziben tök sokan tudunk játszani hangszeren (ez rajtam kívül komoly tudást jelent). S nem lacafacáztunk sokat, két-há próba után az évzáró rendezvényünkön előadtuk a mély zenei tudást igénylő, gyermekkorunk mesegyönyörű idénynótáját: a Dolly Roll-i Vakációt. (klikk és klikk csak über-vakmerőknek)

Mondom, a skála túúúlsó végéről a valós borzongó élmény: Kaláka Fesztivál. Már említettem, hogy nagyon megszerettük mostanság őket. S most egyszerre láthattuk-hallhattuk őket színpadon, igényes nagy közönség impulzusai mellett, s egyszerre láthattuk őket emberként, amint lejőve a színpadról szinte azonnal elvegyültek, beszélgettek (adott ponton épp velünk is). És borzongtunk, mikor visszatapsoltságukban újra színpadra lépvén szemben találták magukat a „Sok szép boldog napokat” játszó Csík zenekarral, akik a 30. Fesztivált köszöntötték.

Nagyon örültünk, hogy a jubileumi fesztiválon a népzene dominált, mert volt vala, s még igencsak él bennünk az idei (szintén jubiláló, 20.) regös tábor, ahol ismét kaptunk jó pár mértékegységnyi borzongást: a spontán másfél órás közös éneklés, a táncnak csak a látványa is, de akár a tizenhét család együttélése is ide kévánkozik.

Ja, és a maxi-borzongás egy könyv, Bede Griffiths: Kelet és nyugat házassága. Ha tudok már róla értelmes mondatokban beszélni, akkor meg fogom tenni. Annyit már most tudok, hogy nagyon felforgat!

Borzongani jó. Borzongjon Ön is!