Ünnepi ízkavalkád

Van benne: mennyei, édes és keserű.
Ismét addig érlelődött egy írás, míg szépen összeért egy-két másikkal. Owis ünnepekről szándékoztam mesélni, s Juli szülinapja is bekéredzkedett. Talán nem is összefüggésmentesen.

Valahogy nem vagyunk elégedettek az otthoni ünnepekkel. Talán a családjainkból nem jöttek jó minták, vagy csak mi vagyunk kevésbé meghittre állítva gyárilag, nem tudom. A szülinapok még csak-csak, de szinte semmi más. Szokás szerint azt érezzük csak, hogy mit és hogyan „nem” (mű-Karácsony, ál-ajándékok, feleslegek, cikik...). Az igenek részéről meg még ki sem alakult, hogy mit ünnepeljünk, mitől lesznek kellő közelségben, távolságban, mélységben és magasságban az ünnepek az életünk részei.

Az owitól ebben (is) sokat vártunk és kapunk is. Már dicsértem a Waldinak ezt a részét, hogy az ünnepeket, rítusokat nagyon ügyesen találja el minden korosztálynak. Most csak a tavaszi ünnepeket említeném, ott lettem nagyon elvarázsolva ismét.
Mennybemenetel (huhh, mikor is „ünnepeltem” ezt utoljára?!) napján kimentek a természetbe, a szigetre (egy kedves árukapcsolással a Margit-szigeti kis piros „mese-busszal”), és a napi sok játék, ez-az közben, egy adott ponton lefeküdtek hanyatt a földre, és nézték az eget. Pont. Ennyi. Öt-hét évesek. Ennyi. Jaj. Márhogy milyen szép már. Másnap pedig mindenki fehér ruhában volt. Ennyi ismét. Nincs túldumálva. Csak élik. Neki se futok, hogy a háttérben, a csendesen üzenő évszakasztalon (ami maga egy külön mese) milyen gyönyörűen alakultak az ágon függő tojások csupaszról pirossá, majd arannyá...
Megkísért, hogy én is ovis módjára, de legalább ünnepeljek ilyesmit. Szép kihívás ez, egyértelműen feladott lecke – nekünk felnőtt módon ünnepelni. Nosza. Ehhez éppen egy évünk van még..
A másik a szülinapok ünnepe. Nagyon, mondom nagggggyon várják a gyerkők. Juli iszonyú rég be van zsongva ettől. Szerintem nem tudok mindent jól és pontosan, pár részletet nem tudtam kivarázsolni Juliból, hogy nálunk hogy van – így csak egy szép momentumot jegyzek itt meg. A napi mese az ünnepeltről szól. Az ovónéni csomót készül rá, ő írja. Segítségére van a beiratkozásnál felvett igen részletes anamnézis, de most minket is kért Gabi, hogy mondjuk pár sarokkövet Juli második, harmadik életévéből. A mese alatt, mikor egy-egy évhez elérnek, meggyújtanak egy-egy gyertyát, amit a többi gyerek aznap díszített-készített az ünnepeltnek. Nem is tudom, ez olyan „valódi” készülés, valódi ajándék. Persze torta van, álomszép babát is kapnak, meg mindenféle varázsdolgok egész nap.

No, és kapcsolódjunk hát. Juli ugyanis bejelentette, hogy neki csak az owis szülinap a szülinap, és minden mással hagyjuk őt békén, azokat nem akarja. Naná, érthető, hiszen (vigyázz, sarkítok – de a sarkítás mögött a valóság apró cseppjei húzódnak) ott csupa-csupa kortársi szép élmény, kerek világ, védett önállóság, álmok, mesék és valóságok. Otthon meg megosztott figyelem, ilyen-olyan konfliktusok, türelmetlenség, kiütkoző fáradtság, nehéz világ. Én is az owit választanám ünnepi színhelynek.
Valahogy mégis tavaly olyan szépre sikerült a szülinap Julival, hogy idén is hasonlóra készültünk. Pedig Juli megmondta. S mikor a szülinapja reggelén is ezzel a duzzogással kelt, hogy ő nem kér itthon szülinapot, akkor nagyon megütődtünk. Egyrészt a keserűség, hogy készültünk, beletettünk sokmindent, illetve, hogy nem tudom máshogyan nézni, de valamilyen arányban ez Julin túl Puma (és az én) ünnepe(m) is. Igyekeztünk megérteni és empatizálni, de darabokra törtünk. Sok óra telt így el reggel, míg ezt emésztettük, Juli meg duzzogott, csapkodott, óbégatott. Közben Pötyi meg ragaszkodott hozzá, hogy azonnal együk meg a tortát, mert ő látta a hűtőben, hogy ott van... Végigfutott bennünk sok minden – hogy hol toltuk el, hogy mit kellett volna és kéne majd máshogy az életben.
Nehéz tükör ez. Nehéz tükör egy gyerek. Nekem talán ezt volt a legnehezebb ott és akkor megélni.
S hogy mi legyen, meg ne legyen most. Magam görcsölve álltam, hogy most hogyan nem tolom el ezt az újabb leckét.
Rém lassan olvadt a patthelyzet, de olvadt. Az előkerülő túrós-meggyes palacsintatortáról kiderült, hogy finom; az ejtőernyős babáról, s az ötrózsás nemezelt hajpánt-koszorúról (ugyan csak később) kiderült, hogy nagyon tetszetősek, s hogy ugyan induljunk már az uszodába. Az ős-meghittség talán már nem jött össze, de magunkat felülmúlva tudtunk így is felülkerekedni negatív érzéseinken, s valóban elindultunk az uszodába. Idén az Aqua-world-be mentünk, ami a többszörös kedvezmények nélkül is szerintem nagy királyság – hát még így. Jutott itt kis „jutalom” nekünk is a nagycsúszdákon, Julinak is bőven a hatszáz-féle medencében, csúszdákon, talán a szopósság jogán velünk jövő Masi is élvezte egy picit a vizet.
Hab minden tortán, hogy owis nyár-ünnepre jötünk vissza kora délután, ami a sok, nyarat jellemző szabad és ötletes játékokon, együttléten túl ismét rejtegetett egy meseszép momentumot egy bábjátékkal.

Így.
S amikor a keserű nyalintás már épp nem marja, csípi annyira a torkom, akkor érzem, hogy mindenestül jól van ez így. Csorog a könnycsepp az arcomon - s bár cselekedni még nem tudok -, de már érzem, hogy hálás vagyok a tükörért, a másért, az ízekért, Julkóért.