Próbára mentem
(139. Zsolt.)
Majd jövök...
Az első- és másodfokú változások „logikáját” jól szemlélteti a kilenc pontos játék:
Az ábrán látható kilenc pontot össze kell kötni négy egyenes vonallal úgy, hogy közben nem emeljük fel a ceruzát a papírról.
Aki nem ismeri, az most játsszon vele egy kicsit, mert szóhasználat tekintetében el fogom sütni a megoldást.
Szóval azt vettem észre -egyébként már nyáron-, mintha nagyon beszorultunk volna ház ügyben a kilenc pontos keretbe. És ez a szorultság, az ebben való feszülés terjed tova körülöttünk. Túlságosan fejben nyomjuk a keresést (hogy máshogy, ugyebár) – s egyre erősebb a vágy, hogy valami lelki megközelítést is használjunk.
Most, hogy van egy elég konkrét, minden tekintetben a középszerűnél egy picit jobb, de semmiben sem kiugró, imádnivaló ház, nagyon beleziziztünk a számolásba, pénzekbe – s a kereten belül mozgunk keményen. Néha ki-kimozdít egy-két szempont. Például Zoli apukatárs gondolatmenete az építkezés értékállóságáról. Pedig, ha fejileg nézzük, nem akarunk építkezni. Mondjuk arra is tudunk lelkesek lenni, és akarjuk is néha egyben. Kellően kusza, igaz? Nagyon más utunk nem látszódik, mint építkezés, vagy közepes házak. Maradna a türelem – de hát azt nem bírjuk kivárni, míg nekünk is jut belőle. Így viszont tehetetlenségbe torkollik az egész.
No, pont ez a kusza belefeszülés lesz mindig a gondolatfutamokból – mi sem bizonyítja jobban a kilenc ponton belül maradást. De legyen elég, hej – a Popper-féle belső utas öthetes gyakorlatokban épp annál a ciklusnál tartok, hogy a dolgokban való pozitívumokat köll megtalálnom. Nosza!
A feszülés otthon nagyon érződik – vidámság, vigyor, móka helyett eztet sugározzuk bele a világba, s egymásba. Magdi egy kis menedék a csupa vigyorával, de neki is lehetnek (és amint az kell, persze vannak is) rossz napjai. Bori, Juli nehezek most nekünk – valószínűleg mi még nehezebbek vagyunk nekik.
kreálta
Gorál
at
10/06/2009
4
szólás
Ezt találtam mint szálat, amire felcsücsülnek a mostani témák.
Ma tíz éve halt meg édesapám. Reggeli érte mondott misére menet épp a halálról olvastam a könyvemben (Még mindig ez.). Kicsit más, mint amiket a misén hallottam, hogy adassék neki béke az örök álmában, meg nyugodolma légyen. Más képem van mostanság a halálról: valós boldogság, megérkezés az időn és téren túlra – drámán bele is nyaltam egy mikroíznyire. S így már ünnep.
Örültem, hogy most, amikor a velem egy korban-sorsban lévő (férfi)társaim mind átértékelik az apa-élményüket, vagy mert fiúk van, vagy mert a saját apjukkal tudtak új, igaz kapcsolatot mélyíteni, nekem is jutott egy kis apa-kép-tisztázó szeletke.
Apámról való képhez nagyon sokat adott a hétvégi Papp-találkozó. Borzongós jó élmény volt rég látott vérrokonokkal együtt lenni, beszélgetni – a maga nemében ünnep a javából. És jó volt kicsit hangosan összegezni az apámról való képet. PálFeri épp másnap beszélt misén a híres emberek kontra nagy emberek kérdéskörről. Apám, azt gondolom nagy ember volt. Talán egy Igazi Nagy Ember. Olyan suta kimondani, de egy észlelhetetlen membránon át az értékei átjutottak hozzám, és nagyon hálás vagyok neki, hogy érzem, tudom mi a munkaszeretet, a föld szeretete, a segítőkészség. Azt hiszem azért is nagyon hálás vagyok neki, amiért kitartott azon elve mellett, hogy hiába ért el a keze messzire (mai keretekbe átkonvertálva nagyon messzire), maga felé nem hajlott sohasem. Nekem ettől ma lehetne anyagilag, egzisztenciálisan könnyebb, de én örülök ennek így. Amit jó volt most kimondani egy ilyen körben, és a kimondott szavakkal is farkasszemet nézni, hogy az ötvenegy évnyi közöttünk lévő korkülönbség sok mindenre rányomta bélyegét. És hogy nehéz volt Nagy Ember fiának lennem. Ráadásul nekem a Nagy Emberségből is „csak” a membránon át jutottak dolgok, személyesen még és már nem.
Fényezte a napot, hogy nagybátyámtól nagyon sok történetet hallottunk felmenőinkről. Apák könyve-szerű borzongás -hogy mást ne említsek- ahogyan a tizenéves nagyapám Piávénél tudta, hogy másnap reggel az első harcvonalba megy – amikor is jött a hír, hogy vége a háborúnak. Hmmm, ma nemigen írnék anélkül a hír nélkül itten ilyesmi huszadrangú cifraságokat. És sok-sok további érdekeset tudtam meg még nagyapámról, s a földjeiről.
Családi ünnepeinkben hullámzóan vagyunk jelen (nagy vével és nagy jével). Most éltük meg az egymásra torlódott két gyerkő-szülinapot először, s most épp nem voltunk bennük topppon. Drága Boriskánk harmadik szülinapja épp egybeesett egy másik ünneppel, melyre sokat készültünk, s a napot beáldoztuk. Nem bántuk, neki mindegy volt, hogy aznap, vagy másik nap jutottunk el az állatkertbe vele. Édes Masóka első szülinapja is kicsúszott lelki kezeink közül. Volt, szép volt, de a katarzisok elmaradtak. Magdiról ezzel együtt érdemes lenne értekezni egyszer, mert... nagyon.
Soká tervezgettem, hogyan ünnepeljem a századik blogbejegyzést, de itt az Apák könyve motívum után egy ilyen csokorban jó helye van. Művészi élmény -he nekem lehet olyan- ülni és hagyni, ahogy néha jönnek a szóvirágok, a beszédben sosem használt frappék, képek, szimbólumok. Régi írásaimat mindig is cikinek tartottam már kevés idővel születésük után – de a bloggal nincs így: harsány élvezettel ropogtatom szinte bármely régi bejegyzést. Ezzel már önmagában megérte - s tudva, hogy mások is olvassák és ez nekik jó (jó?), így tú-in-van jóság.
Egyik élveszületett ötletem az volt, hogy száz izgalmas dolgot írok le magamról és Pumáról a századik írásban. Időben elkezdtük a felkészülést, de talán túl korai volt a lelkes készülődés, mert azóta elveszett a nagyjából kész lista. Ha meglesz, akkor kiegészítem százegyre, vagy száztizenegyre, és beírom.
Ünnep. Ünnep owiba menni minden nap, ünnep a csoporttal lenni, ünnep kisbabáknak örülni, ünnep kimondani és hinni, hogy az élet ünnep: ma is az volt, holnap is az lesz.
Gondoltam, ízekre szedem a nyarunkat.
Jelen írás tekintetében nagyvonalúan nevezzük előételnek a már megírt keleti túra három állomását – mondjuk egy kis mézes sárgadinnye kezdetnek, amit még meg is kellett osztani másokkal, s emígyen bizton újra sorbaállunk érte; majd egy kis brokkoli-karfiol saláta, amit most az egyszer kihagytam és egy csipet áfonya pálinka.
Erre következett a leves. Gyümölcs leves őrségi módra. Finom ízét mi sem jellemzi jobban, minthogy háromszor vettünk belőle. Először ettünk egy adag igazi hagyományost, ahogy mindig is szoktuk, ahogy tuti finom, amiért megéri mindig megkóstolni: Babos családdal. Majd második szedésre kipróbáltunk valami nagyon izgit, ahogy még sosem: gyümölcs nélkül, csak úgy a levet. Jutott belőle a nyelvünk minden szegletére a magunkban levésből. Majd egy nagyobb adag tejszínhabbal fejeltük meg a harmadik szedést: egy owis családdal, Sacival és három lurkójával szürcsölésztünk. Két lány nagy csodát művelt velem, ízüktől igaz táncra perdültem. Őrségi gyümölcslevest mindenkinek!
A főfogás, amiért jöttünk, ami laktat, ami éltet. Antal receptje alapján tálaltunk magunknak, a Csoportnak egy somogyi (közelebbről Gyula-völgyi) bográcsos áldost. Ismerős édes-csípős sátras-bográcsos-lavóros nomadizmus adta a rántás alapzamatját. Az Őrségben kóstolgattunk már a rákerülő igaz természetközeliség -talán nem túlzás- Isteni velejét, de itt olyan esszenciálisan ettük, hogy azóta sem került ki a szánkból az íz: Nappal kelni – a Napkerékhez sütő első napsugárban meditálni – állatoknak vizet húzni a gémes kútból – itatni-etetni – tyúkok alatt tojást lesni – kecskét fejni, mindezt szépen a maga ütemében, megadva az ízeknek a szétterjedés lehetőségét. S bár az étek haraphatóságát adó faragások, nemezelések, ostorozások, íjazások, főzések, puli és gyerek-sereggel való kisebb-nagyobb mókák mind pozitívan járultak az íz-harmóniához, Ibi megfogalmazása tetszett, hogy mindez egyben bizonyos nehezen emészthető részek elöli elbúvásnak is remek melegágya volt. Ez biza cseppentett némi kesert is az étekbe, bár magam beszélgettem jókat, s mélyeket Csoporton belül jellemző párosokban is, és a helyi séffel, Tisztaszemű Jánossal is. A Természet Isteni Ízére vetülő (egész nyárra jellemző) figyelmem bizony sok más deklarált és egyébként kedves szerepemből vett ki, vagy tett benne bénulttá, vagy ne szépítsük, lustává. Ez a testet-lelket (s mgekockáztatom szellemet is) melengető eledel minden vegyességével együtt nyelvünkbe égett.
Szerencse, hogy tavalyi tanulságunkat aprópénzre váltva hazatértünk a fogások között emészteni.
Ünnepi desszertnek szántuk, kicsit méz- és máz-hiányos szedres piskóta lett a pilisszentlászló házbérlésünk. S ezt is furcsállósan fogyasztottuk: ugyan nem szándékoztunk a gyerekekkel nyolc nap non-stop házat és telket nézni, nagyjából ez sikeredett. Bár pár édesbomba ért azért minket, de a háztalálásikertelenség kiszippantotta a mézet az alapokból. Számítottunk rá kezdetektől fogva, hogy ezt a sütit nem lesz egyszerű elkészíteni, s hogy a sütési kisérletezgetések közben el fog jönni az a pillanat, amikor a kuktasapka földhözcsapásán merengünk el. Errefelé tartunk, kacsintgatva más, jóval nehezebb receptek felé, amikről nem tudjuk, hogy kisértések-e, vagy igaz, nekünkszánt, vérbeli kihívások. Amíg ezt kutatjuk addig is próbáljuk a szedres piskótát újra meg újra, hol teljes kiőrlésű liszttel, hol egy kis szerecsendióval...
A végén csakúgy, mint mióta az eszünket tudjuk mindig egy lakoma után, befaltunk még egy gejl sütit. Tudtuk, hogy túl-ízű lesz, tudtuk, hogy már nem fog jól esni, de tudtuk, hogy rokont megsérteni nem lehet a visszautasítással. Próbáltuk ugyan másképp szánkba venni, de így meg leettem vele magamat. Áh, hagyjuk – voltunk Gárdonyban is két napot.
Szerencse, hogy tiszta vízzel tudtunk öblíteni, s az owis nyárvégi farigcsálós és egyéb munkák lemostak pár fölös ízt a garatról.
És ismét összeért pár történet, amikben találtam közös szálat: a címben használt élmény-mértékegység magasra szökellése mostanság.
Volt vala Róka testvérünk esküvője, ami önmagában izgalmas élmény volt, hisz kedveljük őt és örültünk örömének. S ím volt is egy öröm-ének: olyan hatvan-nyolcvan régi Kapisztrán (szerintem mind totemizált) összeállt és egy aranyos kis átírt nótát dalolt el az ifjú arának, melyben igyekezett vele megismertetni Róka cserkészmúltjának „mókás-kedves” részleteit. Szóval az a csoportosulás, az a sok évnyi közös élmény, ami besűrűdött oda arra a pár négyzetméterre – hjaj. Nem látjuk sűrűn egymást, de az a nemkevés dolog, ami összeköt minket, az most nagyon erősnek tűnt: ott pulzált az ifjúkorunk, az együttszívunkegyüttnevetünk, a totjaink, a felnőttéválásunk.
Volt vala Bálint testvérünk papszentelése, ami első ilyetén élményünk volt, s bár (el)vártuk, hogy jezsuitáéknál jófajta szertartást „kapjunk”, azt hiszem a borzongás sok várakozást múlt felül. Előszöris azon kaptam magam, hogy mennyire együtt, egy örömmel, egy lendülettel, egy sugárzással énekel mindenki a misén. Pedig ha jobban megnézem kvázi ugyanazon az ünnepen gyűlünk össze minden héten egyszer, de akkor nemigen szoktam ezt érezni, most meg nagyon. Most először éreztem azt, hogy a Mindenszentek litániájának helye van, hogy van miért idehívni azt a sok embert, és hogy talán itt is voltak.
Az áldások megborzongtatója a jelen lévő papoknak, szerzeteseknek a Bölcs kisugárzása volt, amely sugárzást nagyon felerősített, hogy ők is kevés négyzetméterre tömörültek.
Nagyon felmelő volt utána Bálinttal váltani egy-két szót.
Volt vala két zenei élmény, amiknek nem szabadna egy lapra kerülniük, de ezért nem várok újabb hónapot... Szóval, hogy bő öt év után a kezembe keveredett a basszusgitár miután rájöttünk, hogy az Iksziben tök sokan tudunk játszani hangszeren (ez rajtam kívül komoly tudást jelent). S nem lacafacáztunk sokat, két-há próba után az évzáró rendezvényünkön előadtuk a mély zenei tudást igénylő, gyermekkorunk mesegyönyörű idénynótáját: a Dolly Roll-i Vakációt. (klikk és klikk csak über-vakmerőknek)
Mondom, a skála túúúlsó végéről a valós borzongó élmény: Kaláka Fesztivál. Már említettem, hogy nagyon megszerettük mostanság őket. S most egyszerre láthattuk-hallhattuk őket színpadon, igényes nagy közönség impulzusai mellett, s egyszerre láthattuk őket emberként, amint lejőve a színpadról szinte azonnal elvegyültek, beszélgettek (adott ponton épp velünk is). És borzongtunk, mikor visszatapsoltságukban újra színpadra lépvén szemben találták magukat a „Sok szép boldog napokat” játszó Csík zenekarral, akik a 30. Fesztivált köszöntötték.
Nagyon örültünk, hogy a jubileumi fesztiválon a népzene dominált, mert volt vala, s még igencsak él bennünk az idei (szintén jubiláló, 20.) regös tábor, ahol ismét kaptunk jó pár mértékegységnyi borzongást: a spontán másfél órás közös éneklés, a táncnak csak a látványa is, de akár a tizenhét család együttélése is ide kévánkozik.
Ja, és a maxi-borzongás egy könyv, Bede Griffiths: Kelet és nyugat házassága. Ha tudok már róla értelmes mondatokban beszélni, akkor meg fogom tenni. Annyit már most tudok, hogy nagyon felforgat!
Borzongani jó. Borzongjon Ön is!
Van benne: mennyei, édes és keserű.
Ismét addig érlelődött egy írás, míg szépen összeért egy-két másikkal. Owis ünnepekről szándékoztam mesélni, s Juli szülinapja is bekéredzkedett. Talán nem is összefüggésmentesen.
Valahogy nem vagyunk elégedettek az otthoni ünnepekkel. Talán a családjainkból nem jöttek jó minták, vagy csak mi vagyunk kevésbé meghittre állítva gyárilag, nem tudom. A szülinapok még csak-csak, de szinte semmi más. Szokás szerint azt érezzük csak, hogy mit és hogyan „nem” (mű-Karácsony, ál-ajándékok, feleslegek, cikik...). Az igenek részéről meg még ki sem alakult, hogy mit ünnepeljünk, mitől lesznek kellő közelségben, távolságban, mélységben és magasságban az ünnepek az életünk részei.
Az owitól ebben (is) sokat vártunk és kapunk is. Már dicsértem a Waldinak ezt a részét, hogy az ünnepeket, rítusokat nagyon ügyesen találja el minden korosztálynak. Most csak a tavaszi ünnepeket említeném, ott lettem nagyon elvarázsolva ismét.
Mennybemenetel (huhh, mikor is „ünnepeltem” ezt utoljára?!) napján kimentek a természetbe, a szigetre (egy kedves árukapcsolással a Margit-szigeti kis piros „mese-busszal”), és a napi sok játék, ez-az közben, egy adott ponton lefeküdtek hanyatt a földre, és nézték az eget. Pont. Ennyi. Öt-hét évesek. Ennyi. Jaj. Márhogy milyen szép már. Másnap pedig mindenki fehér ruhában volt. Ennyi ismét. Nincs túldumálva. Csak élik. Neki se futok, hogy a háttérben, a csendesen üzenő évszakasztalon (ami maga egy külön mese) milyen gyönyörűen alakultak az ágon függő tojások csupaszról pirossá, majd arannyá...
Megkísért, hogy én is ovis módjára, de legalább ünnepeljek ilyesmit. Szép kihívás ez, egyértelműen feladott lecke – nekünk felnőtt módon ünnepelni. Nosza. Ehhez éppen egy évünk van még..
A másik a szülinapok ünnepe. Nagyon, mondom nagggggyon várják a gyerkők. Juli iszonyú rég be van zsongva ettől. Szerintem nem tudok mindent jól és pontosan, pár részletet nem tudtam kivarázsolni Juliból, hogy nálunk hogy van – így csak egy szép momentumot jegyzek itt meg. A napi mese az ünnepeltről szól. Az ovónéni csomót készül rá, ő írja. Segítségére van a beiratkozásnál felvett igen részletes anamnézis, de most minket is kért Gabi, hogy mondjuk pár sarokkövet Juli második, harmadik életévéből. A mese alatt, mikor egy-egy évhez elérnek, meggyújtanak egy-egy gyertyát, amit a többi gyerek aznap díszített-készített az ünnepeltnek. Nem is tudom, ez olyan „valódi” készülés, valódi ajándék. Persze torta van, álomszép babát is kapnak, meg mindenféle varázsdolgok egész nap.
No, és kapcsolódjunk hát. Juli ugyanis bejelentette, hogy neki csak az owis szülinap a szülinap, és minden mással hagyjuk őt békén, azokat nem akarja. Naná, érthető, hiszen (vigyázz, sarkítok – de a sarkítás mögött a valóság apró cseppjei húzódnak) ott csupa-csupa kortársi szép élmény, kerek világ, védett önállóság, álmok, mesék és valóságok. Otthon meg megosztott figyelem, ilyen-olyan konfliktusok, türelmetlenség, kiütkoző fáradtság, nehéz világ. Én is az owit választanám ünnepi színhelynek.
Valahogy mégis tavaly olyan szépre sikerült a szülinap Julival, hogy idén is hasonlóra készültünk. Pedig Juli megmondta. S mikor a szülinapja reggelén is ezzel a duzzogással kelt, hogy ő nem kér itthon szülinapot, akkor nagyon megütődtünk. Egyrészt a keserűség, hogy készültünk, beletettünk sokmindent, illetve, hogy nem tudom máshogyan nézni, de valamilyen arányban ez Julin túl Puma (és az én) ünnepe(m) is. Igyekeztünk megérteni és empatizálni, de darabokra törtünk. Sok óra telt így el reggel, míg ezt emésztettük, Juli meg duzzogott, csapkodott, óbégatott. Közben Pötyi meg ragaszkodott hozzá, hogy azonnal együk meg a tortát, mert ő látta a hűtőben, hogy ott van... Végigfutott bennünk sok minden – hogy hol toltuk el, hogy mit kellett volna és kéne majd máshogy az életben.
Nehéz tükör ez. Nehéz tükör egy gyerek. Nekem talán ezt volt a legnehezebb ott és akkor megélni.
S hogy mi legyen, meg ne legyen most. Magam görcsölve álltam, hogy most hogyan nem tolom el ezt az újabb leckét.
Rém lassan olvadt a patthelyzet, de olvadt. Az előkerülő túrós-meggyes palacsintatortáról kiderült, hogy finom; az ejtőernyős babáról, s az ötrózsás nemezelt hajpánt-koszorúról (ugyan csak később) kiderült, hogy nagyon tetszetősek, s hogy ugyan induljunk már az uszodába. Az ős-meghittség talán már nem jött össze, de magunkat felülmúlva tudtunk így is felülkerekedni negatív érzéseinken, s valóban elindultunk az uszodába. Idén az Aqua-world-be mentünk, ami a többszörös kedvezmények nélkül is szerintem nagy királyság – hát még így. Jutott itt kis „jutalom” nekünk is a nagycsúszdákon, Julinak is bőven a hatszáz-féle medencében, csúszdákon, talán a szopósság jogán velünk jövő Masi is élvezte egy picit a vizet.
Hab minden tortán, hogy owis nyár-ünnepre jötünk vissza kora délután, ami a sok, nyarat jellemző szabad és ötletes játékokon, együttléten túl ismét rejtegetett egy meseszép momentumot egy bábjátékkal.
Így.
S amikor a keserű nyalintás már épp nem marja, csípi annyira a torkom, akkor érzem, hogy mindenestül jól van ez így. Csorog a könnycsepp az arcomon - s bár cselekedni még nem tudok -, de már érzem, hogy hálás vagyok a tükörért, a másért, az ízekért, Julkóért.
Múlt hétvégén ünnepeltük 6. házassági évfordulónkat és 11. évfordulóját összejövetelünknek.
Egy kis etimológiai játék keretében a "hat" és az "eleven" szavak magunkra értelmezésével játszottunk. Jó kis játék, aki érdeklődik, csapja fel az értelmező kéziszótárt, én is azt tettem. Van egy elképzelésem, s azt is próbálgatjuk most, hogy mivel engem nyom az, hogy sok dologra köll egyszerre koncentrálni (mondjuk ha csak a gyereknevelést nézem...) - próbáljuk ki, hogy van egy-egy időszakra egy fókusztémánk. Csak rövid időre, de akkor "csak" arra kell odafigyelni. Ha beépül az életünkbe, akkor nyertünk, ha nem, hát nem kesergünk. Így hát elkezdtünk gyűjteni hat valamilyen szempontból eleven témát (ami hathat ránk), s ezeket két-két hónapra fókuszunkba tétetjük. Játék indul!
Az ünnepre elkészültnek nyilvánítottam az egymásbafont-faragott fagyűrűket. Szebb, mint a 13 évvel ezelőtti, de még lesz hova fejlődni.
Az ünnepeket Szögeden töltöttük Gólyás Petiéknél. (Bori szintén etimologizáló korszakában van, s egyértelműen jelezte szóhasználatával, hogy a Gulyás helyett a Gólyásnak sokkal több értelme van.) Hjaj, ha hegye lenne Szegednek... Az MKKP is csak igérgette. Szóval a város még mindig tetszik, a Hídivásár meghatóan igényes volt (és majdnem tudtam faragókéseket venni), s az ország 2. legjobb fagyizója hiába turista-vadász, nekem nagyon bejön.
A hosszú csönd oka főleg az, hogy szerelmesek lettünk. S egyrészt ez elvette az eszünket, másrészt Puma sokáig kérte, hogy szerelmünket ne fedjük fel sokaknak. Most is már egy hete íródik ez a szösszenet, s a második lektoráláson dőlt el, hogy egyáltalán kimondhatjuk kibe.
Szóval: Pilisszentlászló.
Idei céljaink között volt, hogy a költözésünk legalábbis elinduljék egy konkrét úton – „első kapavágásként” aposztrofáltuk. Év elején még Nagykovácsit gondoltuk célpontnak, vagy II/a kerületet. Jártunk is párszor ott, s Puma betéve tudta akkortájt az összes interneten fellelhető eladó nagykovácsi ingatlan paramétereit. Utolsó ottani sétánk és nézelődésünk során megállapítottuk viszont, hogy mégsem ő az. Zsákfalusága hatalmas előny, sokminden szuper, de valami nem stimmol. Inkább megérzések voltak ezek, biztos számított a sok autó, a számunkra drága házak, ez-az, de semmi húdekonkrét.
Így ismét nekifutottunk hát, hogy a házkeresés szempontjaink alapján új célpontot keressünk. Ezek közt a sok egyszerűbb: sok zöld, minimális zaj, saját kert, jó közlekedés… mellett a fő és elsőszámú a tanintézmény. Olyan helyet kerestünk, ahol van Waldi.
A Waldorf-szál igen erős most bennünk, zseniális-fergeteges két vásári napon is voltunk mostanság. A „miénk” az óbudai Szent György-napi vásár hangulata és az ünnep rituáléja engem nagyon megfogott. Furcsaérdekes érzés, hogy tíz év cserkészet után itt érintődök meg először Szent György ünnepén, mint olyan. Szentendrén is voltunk a pilisszentlászlóiak napján, amolyan vásáros, zenés együttléten a gyerekek és a mi közös örömünkre. Meg a mostani ünnepek nálunk az owiban– jaj, erről külön kell írni.
No, szóval pörgettük fejben, hogy mi jöhet szóba, s ami eddig a sor végén volt a lehetőségeink közt, most valahogy előreugrott. És azóta rózsaszín a világ – kicsit várunk is tudatosan, hogy szűnjön ez a felhő. Persze most a szentlászlói ingatlanok paramétereit tudjuk fejből, s már helyi ismerősök is akadtak, barátkozunk, ismerkedünk, egész komoly szálakat mozgatunk, kb kétheti rendszerességgel járunk nézelődni.
Talán nem jellemző annyira ránk, de most a yuppie-felfogásra szavaztunk – pénzünk még egyáltalán nincs, ottan csücsülnek az ingatlanjainkban, de belevágtunk azok hirdetésébe vadul, s közben keresünk is egyszerre. Kicsit kockázatos, mert ha megtaláljuk álmaink házát, s nincs még meg a pénz, akkor az kopp lehet, de kecmec nélkül haladunk szépen előre a mindenféle szálakon. Pár jó jel van már, hogy jó stratégiát választottunk, de nyugtával dicsérjük majd a napot. Sőt, már az építkezés is komoly alternatívaként merül fel.
Nagy a csábítás, hogy mindenféle csipcsup dolgot beleszőjek ebbe a történetbe, de megállom. Ez van most legelöl.
Vannak eladó ingatlanjaink. Nem kell? Óccó, ed ötszá, kettó nyócá.
Eladó telek tulajdonostól (tőlünk) Óbuda szép kertes részén, Solymárvölgyben, a Csúcs-hegy lábánál, az Arany-patakhoz közel.
Kiváló befektetés! Jelenleg zárt kertes rész, de ha az önkormányzati terveknek megfelelően beépíthető lesz, akkor a telek maga két-háromszorosát fogja érni!
- 850 m2, 230 négyszögöl
- 25 méteres fúrt kút
- gáz - az utca elején
- villany - bevezetve
- rajta egy 11,9 m2-es faház + 12 m2 terasz, hivatalosan "gazdasági épület"
- beépíthetőség - a közeljövőben önkormányzatilag tervbe véve
- gyümölcsfás, 20 éve szépen művelt
- jó tömegközlekedés, várostól pont elég közel és távol
- szép kilátás
Irányár: 10,7 M
Juli, fő-petymeg. Korának legtermészetesebb módján feszegeti határainkat, de asszem ezt is csak én élem meg így... Owi változatlanul zseni, a természetesség fájdalmas jele itt is, hogy apró nézeteltérések, ezek-azok bevillannak. Sokmindent hoz innen is Petyi, ami tetézi az itthoni játszmákat: nyelvnyújtástúl kezdve a nyavalygás többféle hangfekvéséig. Persze feltételezem, ugyanennyit nyújt is a többieknek. De inkább ez, mint az az ős-félelmem, hogy oviból baba-, tévé-, zene- és moncsicsi-mániákathoz majd haza a gyerek.
Bori maradt azért Pötyi, de mintha kerekedni is kezdene közben, beszéde viszont annyira zabálnivaló, hogy már csak ezért Piti-Pött. A sikítása viszont súlyosan a tűrhetőség határait súrolja. Három hónapos koráig hittük, hogy ez belefér, de valahogy azóta nem szűnt meg, s most ebben az én-kereső, önkonfliktusos korszakában keményen ráerősített. Lehet, hogy fel kéne venni a hangot, mielőtt abbahagyja végleg (álom-álom...). A korszak, egy már említett könyv miatt nem annyira nehéz talán már (mármint nekünk), néha inkább mosolyogtató, bár egy-egy nap tud túlhalmozódni az "egyedül", "én akajom" és nem így, nem úgy, nem te, nem ő, csak vele, csak úgy.
Masi a mini-pötty, bár több méretben lehagyta már Borót. Masóka nagyon más gyerek, valami megfoghatatlan dimenzióban. Csak kacag, csupa mosoly, szinte háborítatlan harmónia az egész gombóc - mintha csak jót kapna a világtól. Csak remélni merem, hogy ebben mi is részesek vagyunk, de mindegy is, mert benne élni remek.
Puma marad Puma, bár a petymeg-rokonság egyértelmű. Mi mindketten küzdünk-küzdögetünk. Belecsavarodtam/tunk az életszakaszok amolyan bontásába, mely szerint a 28-35 év körüli szakasz komoly, mélyremerüléstől nem mentes én-kereséssel jár. Közben sajnos néha küzdelemnek éljük meg a nagylányok egyes dolgait. Puma EMK-val és óriás belső erővel fut neki, én meg egyelőre csak bukdácsolok ebben, újra meg újra bumerángokat hajigálván, melyek könyörtelenül és magabiztosan (nahát!) tarkón csapnak rendszeresen. Reményem a meditáció, mely kognitívan legalábbis sokat hozott eddig is, nő bennem a nyitottság terén, hogy érzelmileg is hozzon - vertikálisan és horizontálisan is.
Szóval így négy a petymeg. Íme egy kis petymeg-show: